Talán mindenki hallotta már azt a jól ismert mondatot,hogy "én megmondtam". Tele a padlás vele. Az üres jóslatokkal, amikkel az emberek bombázzák Anyukákat.
Mindegy, hogy kismama, vagy már újszülöttje van, vagy nagyobb gyereke, vagy kistestvér érkezik, mindig körbevesznek minket a megmondó emberek.
Pedig tudjuk magunktól is. Minden gyerek más, minden jóslat, előre bocsátkozás felesleges. Nincsen két egyforma gyerek. Annál tökéletesebben ez nem látható máshol, mint a két saját gyerekemen. Ég és föld. Épp emiatt nem szeretek semmit előre megmondani senkinek. Mindenki körül van elég ilyen ember. Én szeretek beszélgetni, meghallgatni másokat, elmesélni milyen volt nekem. Mit éltem, mit éreztem át abban a helyzetben.
Például nagyon sokan riogattak azzal,hogy csupán 18 hónap van kettőjük között. "nem fogod bírni", " féltékenyek lesznek", "nem lesz elég időd egyikőjükre sem". Aztán lett. Az eleje,ahogyan azt előre jósolták, mégsem lett nehéz. Szükségem volt segédeszközökre, de megoldottam. Inkább akkor volt nekem nehéz,mikor elkezdett Luca kúszni-mászni, és Kornél rájott,hogy ez az izgő-mozgó csomag az ő játékaihoz is elér. De odafigyeléssel ezt az időszakot is lehetett kezelni. Nem mondom,hogy habkönnyű vattacukor volt az egész. Inkább azt mondom,hogy tudtam mire vállalkozom. Nem lehet felkészülni, ahogyan egyik gyerekre és helyzetre sem, de pont elég,ha felkészülünk arra,hogy megoldjuj az elénk gördülő feladatokat. És törekszünk mindig a jobb megoldásokra. Ennél több nekik sem kell!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése